Nyolcak

Czigány Dezső: Csendélet, 1910', magánytulajdon

Az idő rövidsége miatt a közepébe vágok: nézze meg mindenki a Nyolcak-kiállítást a Szépművészetiben! Sietni kell, mert már csak 2 napig van nyitva. Megnézni pedig azért kell - az erkölcsi kötelességen túl -, mert nagyon sok alkotás érkezett műgyűjteményekből, és elég valószínűtlen, hogy a közeljövőben valamilyen gravitációs tér újra egy halmazba vonja őket. Ez most tényleg nem az az összedobott, "ezisjólesz" típusú tárlat, és nem is elsősorban a Nemzeti Galériában már agyonnézett képekre épít. Sőt a kiállításon még egy új kedvencet is sikerült találnom, a fenti fotón látható csendéletet Czigány Dezsőtől. Az alkotás tulajdonosának gondolom ez annyira nem tetszik. Jójó, azért a galériás klasszikusokat is kilógatták.

Berény Róbert: Idill, 1911

De kezdjük az elején. A kiállítás felépítése ugyanazt a sémát követi, amit a Szépmű többi tárlata. Az állandóság persze nem rossz, legalább tudja az ember, mi vár rá. A múzeum szokásos problémája, a világítás most is gondot okozott. Néhány képet vagy a sötét miatt nem lehet normálisan megnézni, vagy a túl sok és egyenetlen fény miatt ide-oda kellett lépegetni, hogy minden részlet láthatóvá váljon. Persze tudom, hogy ez nem a kiállításszervezők (sokkal inkább a neoklasszicista építészet) hibája, szóval hagyjuk.

Berény Róbert: Fotelben ülő akt, 1911

A kiállítás a kronológiát követi, a művek pedig nagyjából tematika szerint vannak csoportosítva, így például külön hangsúlyt kapott a Nyolcak csendélet-festészete is, ami szerintem az élet egyik értelme. Itt újra felhívnám a figyelmet a magángyűjteményekből érkező festményekre. A tárlat végén még néhány "vendégművésztől" is láthatunk alkotásokat, az utolsó teremben pedig filmvetítés van. A kiállítás első fele szerintem sokkal erősebb, a második rész kevésbé tetszett - lehet, hogy a szervezők a látogató fáradását is belekalkulálták.
A Nyolcak (akik egyébként semelyik kiállításukon nem szerepeltek pont nyolcan), azaz Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos a magyar avantgárdot képviselték, és bár viszonylag rövid ideig dolgoztak együtt, a hazai művészet egyik legmeghatározóbb csoportja voltak.

Czóbel Béla: Fauve csendélet, 1907