A halál diadala 2.

A tegnapi bejegyzés folytatása következne, a fonalat pedig a középkortól vesszük fel. A 14. század második felében született meg a haláltánc allegorikus fogalma, ami képben vagy versben figyelmezteti az élőket a halál közelségére. Nemcsak a képzőművészetben, hanem az irodalomban és a zenében is kiemelkedő ennek a témának a jelentősége. Forrását a középkori keresztény világkép megrendülésében, a társadalmi ellentétek felszínre törésében s a pestisjárványok pusztításaiban kell keresnünk. A haláltánc-ábrázolások allegorikusan arra utalnak, hogy a halál előtt minden ember egyenlő. Költeményekben, fametszeten, templomfali ábrázolásokon a halál rendszerint csontváz formájában táncba viszi, majd sírba kényszeríti a legkülönbözőbb társadalmi típusokat képviselő embereket.

 

Itt a szlovéniai Hrastovlje városában lévő Szentháromság-templom falán fennmaradt Haláltánc- freskót láthatjuk. A ciklus 1490 környékén készült, rajta a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó embereket csontvázak vezetik az utolsó táncban. Látunk itt nemeseket, papokat, nyomorékokat és gyerekeket, sőt királyokat is. A trónon ülő Halál elé járulnak, sírjuk már előre meg van ásva.

A Schedel-krónika fametszeteit Michael Wolgemut készítette 1493-ban. A kódex nem más, mint egy Historia mundi, azaz világkrónika, Benne van a Halál is, hiszen az az élet része. Az egyik ábrázoláson egy élő nőt vonnak be a táncba, aki a tánc közben maga is csontvázzá, halottá alakul át, végül befekszik a saját sírjába.

Most pedig jöjjön Wolgemut tanítványa, Albrecht Dürer és híres képe A halál négy lovasa. A metszet az 1498-ban született Apokalipszis-sorozat része, ami egy János látomásai alapján készülő illusztrált, német-latin nyelvű könyvhöz készült. Az összesen 15 fametszet közül az Apokalipszis lovasai a legismertebb ábrázolás: a 4 lovas a Háború, a Viszály, az Éhínség és a Halál. Bámulatos, hogy Dürer egyszerű vonalakkal milyen fényárnyék hatást és térbeliséget tudott teremteni. A háttérben angyalt és sugarakat látunk, ami Isten jelenlétét jelképezi – mindketten passzívak, nem avatkoznak be, mert az ember maga hozza el a világvégét. Ezt hangsúlyozza az is, hogy a lovasoknak emberi alakjuk van.)

Ez itt az 1490 környékén készült Szénásszekér-triptichon Hieronymus Boschtól.  Egy diadalmenetet látunk, de itt a tömeg nem ünnepel, „A világ egy nagy szénásszekér, mindenki annyit ragad belőle, amennyit csak bír” – tartja egy flamand mondás, ezért tapossák egymást az emberek. A szekér tetején szerelmespárok vannak, egy szürke ördög muzsikál nekik saját orrán, hátul pedig egy angyal látható, Krisztusra néz, aki mintha tehetetlenül tárná szét kezeit. Fontos a menet iránya is, hiszen a bal szárnyon ábrázolt Paradicsomból vonulnak a jobb szárnyon lévő Pokol felé. Az emberek nincsenek is tudatában, hogy mennyire siettetik a halál közeledtét, egyesek már a középső képen „átalakultak”.

A haláltánc témához id. Hans Holbein is készített egy 40 fametszetből álló sorozatot, aminek képei 1530-tól jelentek meg. A sorozat annyira népszerű lett moralizáló jellege miatt, hogy 1538-ban könyv formájában is kiadták. Az illusztrációk lényege itt is az, hogy senki sem kerülheti el a halált. A halál mindenkit behálóz: a hívőket, tudósokat, királyokat, apátokat, időseket is táncba vonja. Érdekes motívum a majdnem minden képen visszatérő homokóra, ami természetesen az idő múlását és a hiábavalóságot jelképezi.

A halálhoz kapcsolódóan mindenképpen szerettem volna egy sírt is bemutatni, és ha már lúd, legyen kövér: Michelangelo Buonarroti 1533-ra készítette el Lorenzo Medici, Urbino hercegének síremlékét. Az együttes és az alakok architektonikus környezetbe van helyezve. Újszerű megoldásnak számított, hogy a herceg élőként van ábrázolva, sőt gondolkodó, melankolikus a magatartása. A sír két oldalán a Hajnal és az Alkonyat allegorikus figurái láthatók, akik szinte lecsúsznak a szarkofágról – ez a mű már a manierizmust képviseli.